Milyen út vezet az apává válásig?
A legtöbbünk esetében ez így indul: Úristen, két csík!!! Nálam is így volt,de akkor még minden annyira távolinak és valótlannak tűnt, hogy igazán fel sem fogtam. De aztán jöttek mentek a napok és eljutottunk az ultrahangos vizsgálatig. Emlékszem, kinnt ültem a váróban míg a nőgyógyász elvégezte az ekkor szokásos vizsgálatokat és elkészítette az első képet. A párom kijött , fülig ért a szája én meg nem tudtam mi lesz. Örüli fogok vagy nem? Vagy teljesen hidegen hagy? Aztán megmutatta a képet! Úgy gondolom a reakcióm helytálló volt, mert meghatódtam. Előszőr láthattam ( akkor még nem tudtam hogy fiú) a kis fiam! Akkor fordult ki a világ a sarkából, akkor vált valósággá a szó : APA!
A következő hetekben megfogalmazódtak egymás után a feladatok és tennivalók, miközben küszködtünk a terhesség hátrányaival is. Szegény feleségemet nagyon megviselte a „két csík”. Elképzeltük magunkat, milyenek leszünk majd, mit hogyan csinálunk, de csak a megpróbáltatások jöttek...
De jutott azért öröm is, mint amikor elmentünk 4d ultrahangra. Az orvos kedves volt és türelmesen magyarázta mit hogyan stb. Bevallom én egy ideig nem tudtam magam átadni ennek a csodának hogy széles képernyőn láthatom a párom belülről, na meg persze a gyereket... Helyette a technika eme kifinomult készüléke érdekelt, valyon hogy működik, meg mire tudnám esetleg használni otthon. De végül átadtam magam a látványnak és boldogan számoltuk együtt a gyerek bordáit és csigolyáit. Na ez most elég bizarrnak hangzik, de abban a helyzetben higyjétek el normális J Már a vizsgálat előtt megkérdezte a doki szeretnénk e tudni a gyerek nemét? Hát persze! Sokkal kevesebb név közül kell választani! Na meg olcsóbb a felkészülés... És igen FIÚÚÚ! Persze nekünk midegy lett volna, de ezzel az infóval mégjobban körvonalazódott elöttünk a gyerek képzeletbeli képe. Persze kaptunk „fotót” is de azért az nem HD...
A terhesség vége felé már nagyon nehezen mentek a dolgok, és a kedvesem is eléggé elfogyni látszott. Természetesen az ilyenkor kötelező támogatás nem maradhat ki a repertoárból, de bármennyire is rossz volt ilyennek látni őt, nem tudtam átvenni azt a terhet melyet ő viselt, és most nem a gyerekre gondolok, hanem arra ami a terhességgel jár. Nem részletezem, de nekünk nincs olyan sztorink hogy „minden ment mint a karikacsapás”, meg hogy „észre sem vettem a terhességem”...
Végül eljött a pillanat! Tudtam, ez az utolsó nap mikor végetér a korábbi énem korszaka és kezdődik egy másik. Elméletben ez nem nagy dolog, de még nem tudtam hogy gyakorlatban ez hogy fog lezajlani. Bementünk a kórházba és nekiláttunk szülni! Pontosabban én megint csak kísérő voltam mert a munka oroszlánrésze nem a miénk, férjeké. Mi úgy dönöttünk hogy bent leszek a szülésen, érdekes módon ez teljesen természetesnek éreztem. A döntés valahogy így zajlott:
Ő:-Szeretném ha ott lennél velem...
Én:- Oké!
Egyszer, mikor korrábban mentünk egy vizsgálatra ide a dokihoz, volt ott egy apuka aki kint várt a jó hírre. Már akkor úgy voltam vele hogy nem értettem miért nem a párjával van odabent? Szokták mondani hogy a környezet meg a vér... Badarság! Kedves férfiú honfitársaim! Nem az életed egyik legfontosabb pillanata közeledik? Ne tartson vissza senkit egy kis (tényleg nem sok) vér, meg a környezet! Az persze más ha a párod kér rá mert neki az fura lenne, de legyetek ott mert fantasztikus dolog!
Szóval beléptem a szülészetre... Őszintén? Pont olyan volt mint amilyennek elképzeltem. Kicsit hideg, steril, még a levegő is. Itt-ott egy kis berendezési tárgy hogy otthonosabbnak tűnjön ami meglepő módon működött. Legalábbis nálam. A szülésznő kedvesen segített a anyukának, aztán az apukának is... Mindig finoman utalt rá hogy mikor adjak lelki fröccsöt, támogatást, amit persze bármikor, de az időzítést ráhagytam, ebben a szituációban ő tényleg jobban tudja. Szóval vajúdás. Meddig is tartott? 10-12 óra? De nem adtam fel! Hogy is tehettem volna? Hála istennek eszembe sem jutott, csak aggódtam és idegeskedtem hogy minden rendben legyen! De sajnos egyre feszültebb lettem, mert a szakik is egyre csak jöttek és aggódni kezdtek... Már az is elhangzott, ha nem jön ki akkor mennek a műtőbe! Tegye fel a kezét aki erre nem lesz ideges! De aztán megindult! Nem adta magát könnyen, még félre is állítottak az egyik sarokba, de nem bántam hogy kisiskolásként kezelnek, csak minden renben legyen! És jött életem legboldogabb pillanata! A fiam kint van, a párom jólvan, és gyereksírás tölti be a helyet! A szülésznő hátrapillantott rám és megkérdezte: Apuka elvágja a köldökzsinórt? Még szép! Már mentem is, kezembe nyomták az ollót, én meg küszködve az örömöm által okozott könnyek visszatartásával (azért mégiscsak voltak bent vagy tizen) elvágtam a zsinórt!
Bevégeztetett! Már az isten sem mossa le rólam hogy apa lettem, legfeljebb egy rémes adminisztrációs hiba! Felejthetettlen élmény az apává vállás, csak ajánlani tudom minden férfinak!
Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, s bár azóta sem lett könnyebb, helytállunk ahogy egy anya és egy apa teszi!
